IV.

A sofőr megmozdulás nélkül, föltekintett sötét szemöldöke alól. Száját összeszorította, hogy csak az alsó ajka látszott. Nyugodtan ülve maradt, és nem felelt.

– Kelj föl – ismételte az Angyal nyugodtan.

A sofőr keresztbevetette a lábát, és a szoba távoli sarkába bámult.

Simon keze gyorsabban mozdult, mint a támadó kígyó. Megragadta a sofőrt, és úgy rántotta föl, mintha a szék felrobbant volna alatta. Az ember várta, hogy valami történni fog, de az Angyal felelete olyan gyors és kivédhetetlen volt, hogy a szeme egy pillanatig üresen nézett maga elé a megdöbbenéstől. Akkor meglendítette az öklét.

Az Angyal nem tántorodott meg. Mintha egy lépést sem tett volna, hogy kikerülje a vadul célzott ütést. Kissé oldalt billent feje, és parányit felhúzott szemöldöke még talán szórakozást is fejezett ki. De a szemében inkább gúny, mint vidámság látszott – olyan ördögien csillogó hideg megvetés, aminek éle volt, mint az acélpengének. Illett a könnyed és zavartalan, de mégis tökéletesen egyensúlyozott megjelenéséhez, lényeges alkotórésze volt széles vállának, ajka szardonikus görbületének, és az ember zavaró gondolatainak, aki visszaemlékezett a röviddel előbb történt incidensre; illett ahhoz a korbácsszerű csattanáshoz, amely hangjában vibrált, mikor csöndesen és higgadtan megszólalt… És ezért, az ütés valahogy nem született meg. A sofőr keze az oldala mellé hullt.

Az Angyal mosolygott.

– Tessék egy cigaretta – mondta kedvesen.

Az ember gyanakodva bámult a csomagra.

– Miről van szó? – kérdezte.

– Semmiről, Algernon. Semmiről. Hoppy és én csak szerény filozófusok vagyunk, akik a tudás gyöngyszemeit kutatjuk. Közbevetőleg, tényleg Algernonnak hívnak?

– Mért akarja tudni a nevemet?

– Mert így könnyebb beszélgetni. Nem lehet állandóan rád mutatni, ha rólad van szó – amellett illetlenség is. Aztán ott van még a szőkeség, akit szintén nem mutattál be nekünk. Szeretnénk tudni, ki volt, hogy névjegyet, esetleg virágot küldhessünk neki. Mi a neve?

– Szeretné tudni, mi? – morgott a vezető harciasan.

Simon változatlan szívélyességgel bólintott.

– Éppen annyit kérdezel, mint én, Algernon. Már pedig más okból hoztalak ide. Ezért avattalak be a Ház Titkába. Cserébe mindent szeretnék tudni. Tessék – vegyél egy cigarettát.

Amint az ember szája újabb válaszra nyílt, az Angyal ügyesen belenyomott egy cigarettát. A vezető nyelt egyet, és dühösen kitépte a szájából. Az Angyal felkattintotta az öngyújtóját. Odatartotta, és hideg kék tekintete az ember nekivörösödő szemébe nézett a láng fölött. Nyoma sem volt benne fenyegetésnek, kihívásnak, csak ugyanaz a lusta, humoros várakozás, mint azelőtt; és ismét lefegyverezte nyugodtságával az embert, amit ez nem tudott megérteni. Visszatette a cigarettát, és lehajtotta fejét, hogy elfogadja a tüzet.

Uniatz magára hagyva elterpeszkedett a díványon, és azzal az üveggel foglalkozott, amit behozott magával. Kihasználta az alkalmat, hogy szolgálatát éppen nem veszik igénybe, és torkát olajozgatta. Miután néhány percig hátradöntötte fejét és fölfelé tartotta a palackot, rájött, hogy már nem ömlik több folyadék a sivatagba, hát visszatért a kötelességeihez.

– Hadd intézzem el én a pasit, főnök – ajánlotta. – Hamar be fogom törni.

Simon elgondolkozva nézett rá.

– Gondolod, hogy beszédre tudod bírni, Hoppy?

– Hogyne, főnök. Ismerem ezeket a nehéz fickókat. Csak meg kell kicsit égetni a talpukat egy gyertyával, és rögtön elolvadnak. A múltkor láttam a konyhában egy pakli gyertyát.

Uniatz feltápászkodott, mert feltüzelte a gondolat, hogy ugyanakkor még egy üveg whiskyt is látott a konyhában, de az Angyal kinyújtotta a karját és feltartóztatta.

– Várj csak, Hoppy.

Visszafordult a sofőrhöz. – Hoppy nagyon heves – mondta bocsánatkérőn –, és tényleg nem lenne kellemes, ha szabadjára engedném. De randevúm van egy órán belül, és ha addig nem készülünk el, akkor Hoppy gondjába foglak ajánlani. Ő pedig tele van primitív ötletekkel. Nemrégiben szintén rábíztam egy fickót, hogy néhány kérdést tegyen fel neki, és mire hazajöttem, azt láttam, hogy a húsdarálót rácsavarta a legszebb asztalomra, és éppen a pasas ujjait tömte bele. Persze megtudta, amit akart, de utána nagytakarítást kellett rendezni.

– Én nem félek maguktól…

– Persze, hogy nem, Algernon. Ezt nem is akarjuk. De felelned kell a kérdéseinkre, mert kezd késő lenni.

A sofőr konokul nézett rá; a keze idegesen ökölbeszorult és kinyílt, s a homlokán fényes izzadságcseppek jelentek meg. Szeme körbejárt a szobában, a menekülés útját keresve, aztán ismét visszatért az Angyalra. Ott sem látott reményt. Az Angyal modora könnyed és kedves volt, majdnem testvéries, elment a kellemetlen kérdések mellett, mint amiket még csak említeni sem méltó és érdemes, de mégis mintha ezek a gondolatok sem álltak volna távol tőle. Egy hetvenkedő alvilági alakkal a vezető el tudott volna bánni, mert maga is az volt, de ez a zavartalanul hideg nyugodtság ismeretlen félelmet támasztott benne.

És ebben a pillanatban az Angyal, akinek zseniális stratégiája feszültségben tartotta az ellenfeleit, nélkül, hogy kimondta volna az utolsó fenyegető szót, odasétált az asztalhoz és leült, a sofőrt saját, vadul dolgozó képzeletére bízva.

– Mi a neved, Algernon? – kérdezte szelíden.

– Jopley.

A szó feszült pillanat után hangzott el, mintha az ember önmagával harcolna.

– Régóta vezeted ezeket a kocsikat?

– Mi köze van ehhez a…

– Régóta vezeted ezeket a kocsikat?

– Elég régen.

– Jól kerestél rajta?

A sofőr ismét csöndben maradt egy ideig, de ez egyszer nem makacsságból. Homlokráncolva nézett az Angyalra. Simon füstkarikákat fújt a mennyezet felé.

– Eleget.

– Mennyit?

– Tíz fontot egy héten.

– Fura alak vagy, fiam – mondta az Angyal. – Kevés ember akad, aki hagyná, hogy heti tíz font miatt Hoppy megégesse a lábát. Hogy számítottad át a valutát, ujjanként egy font?

A sofőr dühödten szívott a cigarettáján, anélkül, hogy felelt volna. Úgyse igen lehetett volna mit válaszolni a kérdésre – inkább csak arra szolgált, hogy újra csavarjon egyet a vezető felajzott idegein, hogy emlékeztesse az érintetlenül maradt kellemetlen lehetőségekre, amikre még gondolni is rossz volt.

– A te helyedben – folytatta az Angyal kedves figyelmességgel – más munka után néznék.

– Miféle munka után?

– Mondjuk, mellékfoglalkozás után – felelt az Angyal elgondolkozva. – Nem olyan embereket keresnék, akik megégetik a lábam, meg ilyesmi, hanem, aki még húsz fontot fizetne hetente azért, hogy néhány kérdésére válaszoljak. Talán még ötven fontot is kérnék, és kapnék tőle, ha értékes mondanivalóm lenne…

– Kár a pénzért főnök – vágott közbe Uniatz meggyőződéssel –, ha gyertyákkal nem megy a dolog, van egy jobb ötletem, amit a múltkor láttam a moziban. Az ember vesz egy kalapácsot és…

– Ne figyelj rá, Algernon – mondta az Angyal. – Csupa ilyen hülye ötlete van – sajnos nem volt gyerekszobája, mint nekem.

A sofőr egyik lábáról a másikra nehezedett. Neki sem tetszettek ezek az ötletek – ki sem kellett bővebben fejteni. Annyira világosak voltak, hogy a tenyere belenedvesedett a gondolatba. De a nyugodt, személytelenül fenyegető hang tovább beszélt:

– Nem kell elsietned a döntést. Hoppy majd elszórakoztat ha unatkozol, míg én vissza nem jövök. Mert ez a hely különben nagyon unalmas és elhagyott. Éppen a múltkor mondtuk, hogy ha itt valaki úgy kiabálna, ahogy a torkán kifér, akkor sem hallaná meg senki. Nem mintha kiabálnod kellene valami miatt, de…

– Mit akar megtudni? – kérdezte a sofőr rekedten.

Simon lepattintotta a hamut a cigarettájáról és elrejtette az öröm szikráját a szemében.

– Csak néhány szót kellene mondanod, amit szeretnék tudni.

A sofőr ajka megfeszült és görcsösen elernyedt, széles melle emelkedett a légzéstől. Behúzta állát és a szeme sötét árnyékból tekintett föl.

– No rajta – mondta.

– Ki volt az a lány?

– Miért nem kérdezi meg tőle?

A hang halk és zenei volt, meglepően más, mint az a kemény recsegés, amire Simon füle elkészült. A háta mögül jött.

Az Angyal megfordult.

A lány a nyitott ajtóban állt; lábait fiúsan szétvetette – még mindig az olajos overall volt rajta –, egyik kezét zsebrevágta, a szőke hajfürtök finoman csiszolt arca körül lengtek, és piros ajkán halvány mosoly játszott. Szeme, ahogy a férfi először nyitva látta, éjszakásan szürke volt, – majdnem ugyanolyan színű, mint a kezében tartott, feléje irányuló revolver.

Három másodpercig szinte elbűvölten állt az Angyal. Aztán válaszul lassú mosoly érintette a szája két szögletét.

– Na igen, kedves, hát tényleg, hogy hívják?